Persze nem a szó hagyományos értelmében…
A női körök funkcióján, erején gondolkozom néhány napja. Aki (hozzám hasonlóan) jár ilyenekbe, az gyakran találkozik ezzel az eszmefuttatással, és már-már közhelynek érzi, de tény, hogy lányokkal-asszonyokkal összejárni igenis építő, tanulságos, néha megrendítő élmény.
Nem arra gondolok, amikor egy kávé mellett trécselünk a kolléganőkkel, vagy a barátnőnkkel ruhát vásárolunk. Ezek is lehetnek persze pozitív töltetű programok, de most valami egész másról írok. Olyan alkalomról, amikor nők azért gyűlnek össze, hogy az életükről, tapasztalataikról, küzdelmeikről beszélgessenek, ahol valóban tanulni vágynak egymástól, és ahol nem kínos tanácstalannak, netán gyengének látszani. Ahol versengés helyett megértés, irigység helyett elfogadás van.
Régen ez könnyebb lehetett! A lányok-asszonyok jóval inkább egymásra voltak utalva, és több hajlandóságot mutattak az idősebbek tapasztalataiból való okulásra. Nem baj az, hogy ma másképp szeretnénk tenni szinte mindent, az se baj, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy jobban, mint a felmenőink, de eközben a hagyományos értelemben vett női körök észrevétlenül eltűntek, óvó-tanító funkcióikkal együtt. Ezzel egy egész generáció (sőt, szerintem minimum kettő) lába alól csúszott ki a talaj, és ők (vagy inkább mi) nem gazdagodtak azokkal a tapasztalatokkal, ha úgy tetszik, bölcsességekkel, alapigazságokkal, melyek a nők életét korábban irányították. Kérdés persze az is, hogy manapság szükség van-e erre a fajta iránymutatásra, és ha igen, milyen formában, milyen mértékben.
Az viszont kétségtelen, hogy aki átélte már, milyen az, amikor nők egy körben leülnek, hogy a szülésről, a családról, a női szerepekről osszák meg élményeiket, kérdéseiket, és a körben megszabadult saját fájdalmától, kétségeitől, mert a jelenlévők nővérként, anyaként, vagy éppen bábaként simogatták meg, másként tekint onnantól a többi nőre, az édesanyjára, a lányaira, illetve azokra a lányokra-asszonyokra, akik körülveszik.
2009. április 23., csütörtök
2009. április 15., szerda
More than words...
Olyan csodás, hogy az anyák milyen szelektív hallással bírnak a kitolási szakban! Abban az állapotban valahogy legtöbbjükhöz (mondhatom azt is, legtöbbünkhöz) nem jutnak el az orvos, a szülésznő utasításai még akkor sem, ha kiabálva adják azokat. De egy dúla, vagy egy társ megnyugtató, biztató szavai áthaladnak ezen a sajátos burkon, és erőt adnak azon a ponton is, amikor már úgy tűnik, nincs tovább…
2009. április 3., péntek
Önrendelkezés
Nagyon könnyű azt mondani, hogy önrendelkezési joga mindenkinek van, és tessék élni vele. Sajnos nem ebben nőttünk fel, nem ezt láttuk, így aztán bele kell tanulnunk. Nem az a gond, hogy a szüleink engedelmességre neveltek minket, hanem az, hogy már őket is arra szoktatták, hogy nem kérdezünk, nem akadékoskodunk, és a felettünk állók igazát nem vonjuk kétségbe.
Nehéz továbbá olyan jogokat érvényesíteni, melyek létéről nem tudunk, sőt, továbbmegyek: hogyan képviselhetnénk olyasvalaki (mondjuk saját magunk) érdekeit, akinek az értékeiről, igényeiről, elvárásairól fogalmunk sincs?
Nem szeretnék én senkit arra buzdítani, hogy ne higgyen az orvosoknak, vagy tagadja meg az együttműködést, ha szülés közbeni beavatkozásra kerülne sor. Szó sincs ilyesmiről! Mindössze annyit szeretnék sugallni, hogy gondolkozzatok Magatokról, ismerjétek meg a határaitokat, próbáljátok megfigyelni, körülírni, milyen reakciókat adtok stresszhelyzetben, és hogy szülés előtt informálódjatok, kérdezzetek! Ne higgyétek el, hogy az van előnyben, aki boldog tudatlanságban megy a szülőszobára, mert ez nem igaz. Inkább azt mondanám, hogy az az anya van előnyben, aki nem fél! De óriási különbség, hogy azért nem fél valaki, mert fogalma sincs arról, mi vár rá, vagy azért, mert tudja, és felkészülten várja az eseményeket. Merjetek kérdezni – ez nem akadékoskodás! Talán ma is vannak még orvosok, akik ezt tiszteletlenségnek, vagy bizalmatlanságnak érzik, de aki nem csinál presztízskérdést ebből, hanem komolyan veszi, hogy a páciensnek jogában áll informált döntést hozni, az értékelni fogja a körültekintést.
Nem várhatjuk el, hogy komolyan vegyék az aggályainkat, kéréseinket, míg mi magunk sem tesszük.
Nehéz továbbá olyan jogokat érvényesíteni, melyek létéről nem tudunk, sőt, továbbmegyek: hogyan képviselhetnénk olyasvalaki (mondjuk saját magunk) érdekeit, akinek az értékeiről, igényeiről, elvárásairól fogalmunk sincs?
Nem szeretnék én senkit arra buzdítani, hogy ne higgyen az orvosoknak, vagy tagadja meg az együttműködést, ha szülés közbeni beavatkozásra kerülne sor. Szó sincs ilyesmiről! Mindössze annyit szeretnék sugallni, hogy gondolkozzatok Magatokról, ismerjétek meg a határaitokat, próbáljátok megfigyelni, körülírni, milyen reakciókat adtok stresszhelyzetben, és hogy szülés előtt informálódjatok, kérdezzetek! Ne higgyétek el, hogy az van előnyben, aki boldog tudatlanságban megy a szülőszobára, mert ez nem igaz. Inkább azt mondanám, hogy az az anya van előnyben, aki nem fél! De óriási különbség, hogy azért nem fél valaki, mert fogalma sincs arról, mi vár rá, vagy azért, mert tudja, és felkészülten várja az eseményeket. Merjetek kérdezni – ez nem akadékoskodás! Talán ma is vannak még orvosok, akik ezt tiszteletlenségnek, vagy bizalmatlanságnak érzik, de aki nem csinál presztízskérdést ebből, hanem komolyan veszi, hogy a páciensnek jogában áll informált döntést hozni, az értékelni fogja a körültekintést.
Nem várhatjuk el, hogy komolyan vegyék az aggályainkat, kéréseinket, míg mi magunk sem tesszük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

