Anyák napján...

... ezzel a fotóval köszöntök minden Édesanyát, Nagymamát, Dédnagymamát...!



Aki felismeri a képet, azt különösen... :)

"Körözés"

Persze nem a szó hagyományos értelmében…

A női körök funkcióján, erején gondolkozom néhány napja. Aki (hozzám hasonlóan) jár ilyenekbe, az gyakran találkozik ezzel az eszmefuttatással, és már-már közhelynek érzi, de tény, hogy lányokkal-asszonyokkal összejárni igenis építő, tanulságos, néha megrendítő élmény.

Nem arra gondolok, amikor egy kávé mellett trécselünk a kolléganőkkel, vagy a barátnőnkkel ruhát vásárolunk. Ezek is lehetnek persze pozitív töltetű programok, de most valami egész másról írok. Olyan alkalomról, amikor nők azért gyűlnek össze, hogy az életükről, tapasztalataikról, küzdelmeikről beszélgessenek, ahol valóban tanulni vágynak egymástól, és ahol nem kínos tanácstalannak, netán gyengének látszani. Ahol versengés helyett megértés, irigység helyett elfogadás van.

Régen ez könnyebb lehetett! A lányok-asszonyok jóval inkább egymásra voltak utalva, és több hajlandóságot mutattak az idősebbek tapasztalataiból való okulásra. Nem baj az, hogy ma másképp szeretnénk tenni szinte mindent, az se baj, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy jobban, mint a felmenőink, de eközben a hagyományos értelemben vett női körök észrevétlenül eltűntek, óvó-tanító funkcióikkal együtt. Ezzel egy egész generáció (sőt, szerintem minimum kettő) lába alól csúszott ki a talaj, és ők (vagy inkább mi) nem gazdagodtak azokkal a tapasztalatokkal, ha úgy tetszik, bölcsességekkel, alapigazságokkal, melyek a nők életét korábban irányították. Kérdés persze az is, hogy manapság szükség van-e erre a fajta iránymutatásra, és ha igen, milyen formában, milyen mértékben.

Az viszont kétségtelen, hogy aki átélte már, milyen az, amikor nők egy körben leülnek, hogy a szülésről, a családról, a női szerepekről osszák meg élményeiket, kérdéseiket, és a körben megszabadult saját fájdalmától, kétségeitől, mert a jelenlévők nővérként, anyaként, vagy éppen bábaként simogatták meg, másként tekint onnantól a többi nőre, az édesanyjára, a lányaira, illetve azokra a lányokra-asszonyokra, akik körülveszik.

More than words...

Olyan csodás, hogy az anyák milyen szelektív hallással bírnak a kitolási szakban! Abban az állapotban valahogy legtöbbjükhöz (mondhatom azt is, legtöbbünkhöz) nem jutnak el az orvos, a szülésznő utasításai még akkor sem, ha kiabálva adják azokat. De egy dúla, vagy egy társ megnyugtató, biztató szavai áthaladnak ezen a sajátos burkon, és erőt adnak azon a ponton is, amikor már úgy tűnik, nincs tovább…

Önrendelkezés

Nagyon könnyű azt mondani, hogy önrendelkezési joga mindenkinek van, és tessék élni vele. Sajnos nem ebben nőttünk fel, nem ezt láttuk, így aztán bele kell tanulnunk. Nem az a gond, hogy a szüleink engedelmességre neveltek minket, hanem az, hogy már őket is arra szoktatták, hogy nem kérdezünk, nem akadékoskodunk, és a felettünk állók igazát nem vonjuk kétségbe.

Nehéz továbbá olyan jogokat érvényesíteni, melyek létéről nem tudunk, sőt, továbbmegyek: hogyan képviselhetnénk olyasvalaki (mondjuk saját magunk) érdekeit, akinek az értékeiről, igényeiről, elvárásairól fogalmunk sincs?

Nem szeretnék én senkit arra buzdítani, hogy ne higgyen az orvosoknak, vagy tagadja meg az együttműködést, ha szülés közbeni beavatkozásra kerülne sor. Szó sincs ilyesmiről! Mindössze annyit szeretnék sugallni, hogy gondolkozzatok Magatokról, ismerjétek meg a határaitokat, próbáljátok megfigyelni, körülírni, milyen reakciókat adtok stresszhelyzetben, és hogy szülés előtt informálódjatok, kérdezzetek! Ne higgyétek el, hogy az van előnyben, aki boldog tudatlanságban megy a szülőszobára, mert ez nem igaz. Inkább azt mondanám, hogy az az anya van előnyben, aki nem fél! De óriási különbség, hogy azért nem fél valaki, mert fogalma sincs arról, mi vár rá, vagy azért, mert tudja, és felkészülten várja az eseményeket. Merjetek kérdezni – ez nem akadékoskodás! Talán ma is vannak még orvosok, akik ezt tiszteletlenségnek, vagy bizalmatlanságnak érzik, de aki nem csinál presztízskérdést ebből, hanem komolyan veszi, hogy a páciensnek jogában áll informált döntést hozni, az értékelni fogja a körültekintést.

Nem várhatjuk el, hogy komolyan vegyék az aggályainkat, kéréseinket, míg mi magunk sem tesszük.

Készültség...

Ákos születése (2007. július 15.) óta mindössze egy ilyen időszak volt az életemben, mármint amikor "bármelyik percben" beindulhat egy szülés, amihez indulnom kell. (Végül aztán ahhoz sem kellett, de ez egy másik történet.)

Elszoktam már attól, hogy a telefont jóformán lehalkítani se merjem, és hogy minden napra új forgatókönyvet gyártsunk a gyerekek felügyeletére, ha épp akkor indulna el a baba. Vagy talán hozzá se szoktam igazán, ez így pontosabb.
Nem is tudom, mi kell ehhez? Rutin? Vagy a körülmények megváltozása? Ha nagyobbak lesznek a gyerekeim, és nem kell melléjük azonnal valaki, amint kiteszem a lábam, akkor egyszerűbb lesz? Vagy habitusfüggő lenne? Gyanítom, hogy ez így mind együtt.

A minap egy dúlatársammal beszélgettem telefonon, és említett egy szülést a közelmúltból, amikor az éjszaka közepén vágta magát kocsiba, és ment Kaposvárra. Na, ehhez kell az a háttér, amit egy korábbi post-ban vázoltam! Nem elég, hogy mi "őrültek" vagyunk, a férjeink is azok... Szerencsére.
Együtt élnek azzal, hogy egy bepakolt Dúlatáskát kerülgetnek akár hetekig az előszobában, mint akkor, amikor a saját gyermekeink születésére készültünk...

Megfigyelés alatt

Három olyan esetről is hallottam az elmúlt egy év során, ahol az anya szülés után jelentős vérveszteséget szenvedett – mindhármuknál műtétre, valamint transzfúzióra volt szükség, és a felépülésük így természetesen nagyon elhúzódott.
A három történet számos ponton eltér, mert volt köztük császármetszés, a méhet érintő rendellenesség, atóniás vérzés, véralvadási probléma, de ami közös bennük: noha el nem kerülhették volna az erős vérzést, a következmények valószínűleg nem lettek volna ennyire súlyosak, ha a szülés/császármetszés utáni 2 órás megfigyelési idő alatt az állapotukat valóban rendszeresen, gondosan ellenőrzik.
Elképzelhetőnek tartom, hogy ezt sok helyütt tapintatból nem teszik ma már, hiszen ez a szülőszobán töltendő 2 óra mára a meghitt családi együttlét első színtere lett az intézmények egy részében. A személyzet leterheltsége szintén szerepet játszhat abban, hogy a vizsgálatokat esetenként nem végzik el, és tény az is, hogy a nők jelentős része nem is sérül emiatt.
Fontos azonban, hogy amennyiben dúlaként a családdal maradunk erre az időszakra is, igyekezzünk annyira „kívül maradni” az eseményeken, hogy észleljük, ha az anya állapota romlani kezd. Árulkodó jel lehet a sápadtság, a fokozódó gyengeség, a szédülés, az emelkedő pulzus, illetve a csökkenő vérnyomás. Ha az anya ilyesmire panaszkodik, vagy ezen tüneteket észleljük rajta, célszerű jelezni ezt a szülésznőnek, illetve az orvosnak.

Apa mellé dúla?

Sokan értetlenül állnak a címben szereplő felállás előtt, és erősen tartja magát az a tévhit, hogy az apa jelenléte feleslegessé teszi a dúla munkáját. Ez a legtöbb esetben egyáltalán nem így van.

Bármit sugalljanak is az amerikai filmek, szép számmal vannak persze olyan férfiak, akik nem ájulnak el a tű és a vér látványától, de kevés hozzátartozó képes úrrá lenni saját kétségbeesésén és tehetetlenségén, ha egy számára nagyon fontos személyt szenvedni lát. Érdemes azon is elgondolkozni, mit tud egy férfi a szülésről, mennyire van tisztában a folyamattal, az azt kísérő érzetekkel, a hangokkal, a szagokkal, vagy akár a vajúdó nő testváladékaival. Naturális dolgok ezek, tény, de többet kellene beszélni róluk, hogy senkiből ne váltsanak ki viszolygást, rémületet – és a szülésfelkészítő tanfolyamok nagy része egyáltalán nem tesz említést ezekről, a kórházi személyzet számára pedig olyannyira természetes kísérő jelenségei a szülésnek, hogy gyakran fel sem merül bennük, hogyan hat a férjre mindez a kórházi közeg és a felesége fájdalmai mellé. Egy dúla, aki számára a szüléskísérés nem rutin, aki aznap nem a harmadik vajúdást asszisztálja végig, valamint a párral is bizalmi kapcsolatban van, képes arra, hogy mindkét leendő szülő jelzéseit vegye, és megfelelően reagáljon is rájuk. Mivel jó esetben átélte már maga is a folyamatot, illetve mélyebb, átfogóbb ismeretekkel rendelkezik a szülés folyamatáról, mint az apa, megnyugtató információkkal szolgálhat akkor is, ha az egészségügyi személyzet erre valamilyen okból éppen nem képes. Feladata továbbá az is, hogy a vajúdó nő mellett a párjára is figyelmet fordítson: elhúzódó vajúdás esetén szendvicset vagy kávét hozhat neki, tehermentesítheti, ha csak azért maradna bent, mert a feleségét nem szeretné magára hagyni, stb.

A legfontosabb és leghasznosabb, amit tehet: segíthet az apának abban, milyen módon támogathatná leghatékonyabban a vajúdót. Lehet ez masszázs vagy simogatás, lehet ez egy olyan pozíció felvétele, amiben az anyát tartani kell, lehet ez közös légzés, lehetnek ezek az anya számára megnyugtató szavak… Hányszor halljuk azt édesapáktól, hogy ki nem hagynák az apás szülést legközelebb sem, mégis arról számolnak be, hogy időnként tétovák voltak, ijedtek, tehetetlenek, és nem tudtak igazán hasznára lenni a párjuknak? Meg vagyok róla győződve, hogy azok, akik ilyenkor kapnak egy kis bátorítást, még felejthetetlenebb élményként élik meg gyermekük születését.
A dúla nem viselkedik elefántként a porcelánboltban, nem sajátítja ki a szülést, az anyát – tisztában van vele, hogy ez a szülők saját élménye, és arra törekszik, hogy a család születése, bővülése a lehető legzavartalanabb, legörömtelibb legyen. És hogy az apa a szülést nyomasztó felelősségérzet nélkül élje át.